– Majd a pályán találkozunk, Gyilkos. – Jó lesz, legalább eltöröm a másik lábad is. Otthon Feri a sérült lábára térdelt le, úgy kérte Paprikást, hogy engedje játszani a bátyja ellen: – Hadd bosszuljam meg a hamis kétfilléreseket, mester, és az apám ellopott szemfedőjét. – De hát alig tudod emelni a lábadat! – Bízza rám, mester, majd én megoldom valahogy. – Rendben van, de ha nem megy, azonnal lecseréllek. Ferivel madarat lehetett volna fogatni. A mérkőzés délelőttjén taktikai értekezletet tartottunk rejtekhelyünkön, a verdalói fegyház siralomházában. Megnyitóul a játékosok esküt tettek, a felemelő aktust némi vita előzte meg, mert Virágh indítványára valamennyien külön esküpénzt követeltek, végül is elhangzottak a magasztos szavak: – "Én, X. Y., a magyar börtönválogatott csapatának tagja esküszöm, hogy a magyar börtönök, és ezen belül a saját fegyházam becsületéért és jó hírnevéért mindent megteszek. Büntetésem utolsó percéig sem magamat, sem az ellenfelet nem kímélem. Ha eskümet megszegem, sújtson le rám társaim megvetése és a fegyház vezetőinek igazságos büntetése…" Az eskü után Paprikás emelkedett szólásra: – Sőt!
A Központi Propaganda Irodába tömörült vállalatok késhegyig menő harcot vívtak egymással, hogy akár tíz dekával is felemelhessék részesedésüket a hajó rakományában. A Rákos-patak dunai torkolatához, ahol a Lakinger Béla zsebcirkáló vesztegelt, halomban érkeztek a különféle vasúti és postai szállítmányok, már-már az a veszély fenyegetett, hogy a csomagok végképp eltorlaszolják a hajóhoz vezető utat. Plank Kelemen kapitány a szakemberekkel közösen állította össze a rakomány végleges listáját. Az anyag többségét a reexport, vagyis a külföldről behozott, nálunk eladhatatlan cikkek tették ki: hecsedlilekvárral töltött albán krémvirsli, paprikás grépfrút szószban, ceyloni kalapzsírozó gépek, bádog úszónadrágok és így tovább. A fennmaradó helyek kitöltésénél az játszott döntő szerepet, hogy melyik vállalat milyen összeggel járult hozzá a hajóút költségeihez. A bőkezű Esztergomi Bundagyárnak például a grönlandi exportból visszamaradt teljes szőrmeanorák-készletét felvették. Plank Kelemennek sikerült meggyőznie a minisztériumot, hogy a déltengeri trópusokon kiugró érdeklődés mutatkozik majd iránta.
Nyáron mindig együtt futballozott a fiúkkal, és úgy emlékszik rá, ügyesebb volt bármelyiküknél. Megcsókoltam, megöleltem, de Sárika sehogy se tudott megvigasztalódni. Hogy jobb kedvre derítsem, kértem egy labdát a szertárostól, és átmentünk játszani az elhagyatott kis edzőpályára. Mutattam neki, hogy kell rúgni belsővel, külsővel, rüszttel, oxival, a háború előtt híres jobbfedezet voltam a Váci Elkeseredésnél, többször is hívtak a nyíregyházi proficsapatba, de én csak a Fradiba akartam menni, ott viszont éppen a nagy Gábriel II, minden idők legnagyobb futballtanára, a mostani edző játszott az én posztomon. Sárika arra kért, hogy inkább védjek, ő majd rugdos kapura. Azt hittem, hogy közelről: a hatosról vagy a tizenegyes pont környékéről fog lőni, de ő elvitte a labdát vagy huszonöt méterre, leállította; az édes, kék szemű, szőke kislány nekiszaladt, és akkora kapufát lőtt, hogy talán még mindig szedegetik a forgácsokat. Gondoltam, ez csak véletlenül sikerülhetett, újból kigurítottam a labdát, Sárika megvárta, amíg pattan egyet, majd könnyed mozdulattal a bal felső sarokba lőtt, meg se tudtam rá mozdulni.
H. Kovács megjelenésére sokan elhúzódtak, nem tudták elviselni rikácsoló kötekedéseit csapata védelmében, forintos tarhálásait; barátai nem voltak, még a többi Fradi-drukker sem fogadta be maga közé. Mások viszont közelebb jöttek, mert Kovács lendületesen és színesen tudott hazudni, ezért is ragadt neve elé a H. betű. Megállt a pad mellett, zsebre vágta a kezeit, és széttette a lábát. – Mit röhögnek, okos Mikulások? Doktor Schön Ubul vagyok, óránként öt forintért vállalom a gyógyításukat. – Inkább a Fradit gyógyítsd, hallom, az egész Stadion tele volt törött aranylábakkal. H. Kovács legyintett: – Magukkal fogok én vitatkozni a futballról? Akik nem tudják, mi a különbség a szervita rend és a rendszervita között? Értsék meg, jobbszélső nélkül nem lehet játszani, a modern futballban minden a jobbszélsőre van alapozva. – A Fradinak, mióta él, nem volt jobbszélsője. A Budai is a Honvédban lett játékos. H. Kovács felvetette a fejét: – De volt egy, még tíz évvel ezelőtt. Szentirmaynak hívták.
Maga szerint hogyan kellett volna védeni? Jöjjön le, és mutassa meg. – Le is jövök, te nótás kapitány. – Te nyári Mikulás. – Te kolhozjampec. Baumgartner félrelökte a bírót, aki a meccs folytatását sürgette: – Most nem erről van szó, hanem a becsületemről. Szeretném látni, hogy az a nagypofájú mit csinál egy ilyen erős közeli lövéssel? Közben leért a tribünről a közbekiabáló, megdöbbenve láttam, hogy Lajos bácsi az, az öreg újságárus, aki még az első világháborúban vállból elvesztette mindkét karját. – Hatvanöt éves vagyok – mondta Lajos bácsi –, száztizennyolc százalékos hadirokkant, de ilyen leventególt nem eszek meg. Gyújtsatok meg egy cigarettát, és tegyétek a számba. Így füstölve állt be a kapuba, és nyugodtan várta, míg Borovácz VI leállítja a labdát az előbbi helyzetbe, nekifut, és újból rárúgja. A hatalmas lövést Lajos bácsi a cigarettaszipkájával szögletre ütötte, utána meghajolva fogadta a szurkolók dübörgő tapsát. Baumgartner kirohant a Stadionból, a nyomába vetettem magam, a revolverkölcsönzőben értem utol, alig tudtam kicsavarni a kezéből a fegyvert.
A fiatal, szép Ilonka (Jelena) amolyan nimfa hatását kelti…Hírlevél feliratkozás Ne maradjon le a legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket! Feliratkozom a hírlevélreHírlevél feliratkozás Ne maradjon le a legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket! Feliratkozom a hírlevélre
Menet közben nyitott szemmel aludt egy kicsit, erre még villamosvezető korában szokott rá, és mivel sehol sem látott frissítőállomásokat, az út menti bokrokból tépett néhány ízletes bogyót. Útját egyetlen, de többször ismétlődő akadály zavarta meg. Gyakran ért leeresztett sorompókhoz, melyek mögött nem látszott semmiféle vasúti sín, de egyenruhás személyzet és katonaság őrizte. Csak különféle igazolványok felmutatása és a poggyász átvizsgálása után engedték át az autósokat és a gyalogosokat. Vasdinnyei attól tartott, ha sokáig várakoztatják, az üldözőmezőny beéri, erélyesen ráförmedt a sorompó kezelőire, akik tanácstalanul néztek vissza rá, és megdöbbenésükben felhúzták előtte a sorompót. Később valamilyen diadalív alatt futott át, egy mulatót látott, melynek homlokzatán vörös malom forgott, és egy szédületes acélvázas torony emelkedett a házak fölé. Vasdinnyei még sohasem járt Ceglédbercelen túl, úgy gondolta, ez a nagyváros Miskolc lehet, elhatározta, hogy ide máskor is eljön. Alig egy hónap múlva az idő váratlanul lehűlt.
– Nyugodj meg – mondtam –, majd vigyázni fogok, hogy ne ihass. Nem véletlenül vagyok én az Antialkoholista Szövetség főtitkára. Dezső hozzánk költözött, munka után megvártam a gyár előtt, és együtt mentünk haza. Útközben azonban mindenütt találkoztunk a "Gráf Dezső Baráti Kör" régi tagjaival, akiknek a száma tovább nőtt, mióta Dezső a Fradiban játszott. Erőszakkal behurcoltak minket egy vendéglőbe, és két teli Hubertusos poharat raktak elénk. Dezső rám nézett: – Ezt valakinek meg kell inni, Géza bácsi, különben itt emberhalál lesz. Láttam, hogy valóban nincs kitérés. A sorsdöntő vasárnapi Fradi–MTK-ra gondoltam, felragadtam mind a két poharat, és egymás után felhajtottam. Mindent elittam a jobbhalf elől, reggel az Ittasellátóban, vagyis a kijózanító szobában ébredtem fel. És ez így ment a hét mindegyik napján, iszákosságomnak híre terjedt, kirúgtak az Antialkoholista Szövetségből, tízéves angolparki működésem alatt először fordult elő, hogy a hullámvasúton két szerelvény összeütközött, de minden erőfeszítésem dacára Gráf Dezső ezen a vasárnapon is részegen lépett a pályára.
Baumgartner szemrehányást tett Arankának, az asszony nem is tagadta a vádat, sőt, ő ment át támadásba: – Borovácz VI mellett ezerszer különb életem volt – mondta –, ők sorozatban nyerték a meccseket, te pedig tavaly december óta egy fillér győzelmi prémiumot sem hoztál haza. – De a fizetésemet odaadtam. – Ha fizetésből akartam volna élni, nem futballistához megyek. Aranka az asztalra vágott: – És vedd tudomásul: meguntam már a nyomort. Ha nem nyertek vasárnap az MTK ellen, visszaköltözöm Borováczhoz. Baumgartner még soha ilyen szorgalmasan nem végezte az edzésmunkáját, mint ezen a héten. A szokásos bemelegítő gyakorlatot nem találta elég hatékonynak, ezért beült egy fűtött kemencébe, és egy forrasztólámpával melegítette be az ízületeit. A legnagyobb gondot az utóbbi időben kissé megbomlott reflexeinek helyrehozására fordította. Egy zsák lepkét hozott ki, egyenként kiengedte a zsák száján, és megpróbálta elkapni őket. Aztán visszadugta a lepkéket, és százszor-ezerszer elölről kezdte a gyakorlatot.
Én kétségbeesve elfordultam, tudtam, hogy bekövetkezik az, amit megjósoltam. – Baumgartner Sebestyén, kívánja-e feleségül venni a jelen levő Csipke Rózsikát? – Nem. – Miért? – Mert én magát akarom elvenni! – mondta a tehetséges fiatal kapuvédő. Senki sem jósolt hosszú életet ennek a nagy korkülönbséggel megkötött házasságnak, de az események rácáfoltak a várakozásra. A ravasz és tapasztalt Aranka az ujja köré csavarta érzelmi ügyekben járatlan kapusunkat, Baumgartner az őrületig féltékeny volt rá. Ez a szenvedély még a futball iránti rajongását is háttérbe szorította nála. Azt még elnéztük, hogy a kapufát telifaragja G. A. monogrammal, de abból már komoly bonyodalmak származtak, hogy meccs közben sem volt hajlandó megválni feleségétől. Mivel a nemzetközi előírások megtiltják, hogy illetéktelen személyek ülhessenek a kapu mögötti kispadon, Baumgartner egy helikoptert bérelt, és az asszony másfél óráig azon keringett a pálya fölött. A kapus így állandóan fölfelé figyelt: nem kezd-e ki Aranka valamilyen arra haladó repülőgép pilótájával?