Ez számomra gyötrelmes volt, a múltat állandóan felidézni és így inkább elmaradoztam. (Most már másképp alakulnak az összejövetelek; a jelen problémáit, az aznapi igével kapcsolatos gondolatainkat mondjuk el, de a továbbadás lehetősége most is fennáll. )1999 áprilisában a csoporton belül egyedül elvégzendő munkával bízott meg a főosztályvezető; a budapesti és Pest megyei ipartelepek vezetőivel való kérdőíves intejú-készítéssel. A munka közben egyik nap annyira kikészített a férjem (szavakkal), hogy sírva-zokogva hívtam fel kollega-barátnőmet, aki most már nem tanácsolta, hanem rámparancsolt: Ildi szedj össze néhány ruhát és az Áron (a fiam) iskolaszereit és menj haza anyukádhoz, mert különben nem tudsz holnap dolgozni. Ekkorra már a sok őrlődés, éjszakai fennlét és állandó kiút-keresés után beláttam, hogy nincs mese, ott kell hagynom a férjem, végleg. ( Az eddig eltelt mintegy tíz év során már többször otthagytam, s vittem magammal a gyereket is, de egy-két nap után visszamentem. ) Aszerint cselekedtem, ahogy a kolléganőm javasolta; a férjem három napig nem is érdeklődött utánunk.
Az alaptalan bűntudat csak még több bajt szül, ne essen ebbe a hibába! Tegye meg, ami Öntől telik, de ne követeljen túl sokat magától, mert azzal csak ront a saját és a családtagja helyzetén is. Legyen óvatos a jól ismert vigasztaló sablonokkal! Ne ajánljon olyat egy depressziós betegnek, hogy kapcsolódjon ki, utazzon el, menjen szórakozni, az majd feldobja. Ebből csak azt érezné, hogy egyáltalán nem érti meg őt, és csak még fájdalmasabb lenne számára az állapota. Soha ne mondja azt egy depresszióban szenvedő embernek, hogy szedje össze magát vagy hasonlókat. Ezt a beteg - Ön bármilyen jó szándékkal is mondja - olyan követelésnek érzi, aminek nem tud eleget tenni, és fokozza a bűntudatát. Ha viszont a betegnek bármihez kedve van, támogassa! Segítsen jó döntést hozni! Vegye figyelembe, hogy a depresszióban szenvedő betegek sok dolgot eltorzítva látnak, és más döntéseket hoznának, ha teljesen egészségesek lennének. Kövesse figyelemmel a beteg minden olyan döntéshozását, ami a magánéletével vagy munkájával kapcsolatosan befolyásolhatja jövőjét.
Ezidáig igazi társra, kisebb-nagyobb szerelmek, a volt férjem iránt érzett mintegy tíz évig tartó szerelem ellenére sem találtam. Középiskolás koromban érzéseim versekben fejeztem ki, tulajdonképp kiírtam magamból mindazt, amit ha magamban tartok, akkor már korábban felszínre került volna az ott bujkáló, s később a stresszt okozó élmények hatására megjelenő depresszió. 1989 tavaszán jelentek meg tartósan a depresszió enyhébb változatának jelei: sokat sírtam, nem tudtam örülni semminek, állandóan fáradt voltam. Ekkor kaptam hangulatjavítót s egy hónapot betegállományban töltöttem, s közben fizikoterápiás kezelésre jártam reumás tüneteim miatt. Ennek a kiborulásnak az volt az előzménye, hogy 1988 szeptemberében a GYES-ről visszamentem dolgozni, s a munka mellett rámhárult minden feladat a háztartással, gyermekneveléssel kapcsolatban. ( Ez év tavaszán költözött családunk önálló lakásba, addig volt anyósoméknál laktunk. )Nem volt szabadidőm semmire, s mindezt tetézte, hogy a – GYED alatt – munkahelyem a Belvárosból Budára, a központtól távolra költözött, nekem pedig Pest egyik külkerületéből kellett járnom dolgozni, négyszeri átszállással, több mint egy órát.
Én pedig ekkor már hívő voltam, s tisztában voltam vele, hogy aki az életét eldobja magától, és öngyilkos lesz, semmit sem oldott meg. Sőt! Sőt gyarapította a szégyent, örökségül hagyta másoknak a megoldatlanságokkal együtt. Amikor ébren voltam, állandóan csak az addig eltelt életem járt a fejemben; mit, hol, hogyan rontottam el ( önvád marcangolt azért, hogy idáig süllyedtem), azon gondolkoztam, mit lehetne tenni, de eddig a pontig már annyi mindent megpróbáltam, hogy semmi új nem jutott eszembe. Az elmúlt néhány év során arra a megállapításra jutottam, hogy a fokozatosan kialakult és a visszatérő, egyre elmélyülő depresszió gyökereit a kisggyerekkoromban kell keresnem. (Ezt nem részletezem, mert iásomnak nem ez a célja. ) Ugyanakkor azt is leszögezhettem magamban, hogy csak bizonyos körülmények, többek között a tanulásban, később a munkában elért sikerek, a barátok keresése és megtalálása, a különböző közösségekhez való tartozás, a közösségért végzett munka és ezáltal a másoknak okozott öröm okozta öröm ( Idézet a Bibliából: " Aki másokat felüdít, az maga is felüdül.
Végül ez év szeptemberében eljött a pillanat, amikor rá kellett jönnöm, hogy itt minden folyik, csak gyógyítás nem, inkább nevezhetjük kísérletezésnek. Ekkor már szinte mindenkit ismertem a kórházban, tele volt visszaeső betegekkel. Itt elsődleges szempont a tünetek kezelése, panaszmentessé tétel, ez viszont a depressziót kiváltó okot nem oldja meg, s így fennáll a visszaesés bármikori lehetősége. Én pedig már végleg meg szerettem volna gyógyulni. Bár azt el kell mondanom, hogy egy új adjunktus jövetelével azon a részlegen, ahol feküdtem, kedvező változások is beálltak. Minden nap volt vizit, amelyen a panaszokat meghallgatva a gyógyszerek változtatásával próbáltak segíteni. Az új részlegvezető szorgalmazta a napközbeni kimenőket, hogy könnyebben visszatérjen az ember a mindennapi é orvosom szeptember elején úgy látta, jól vagyok. Ugyanis megkérdezte, hogy mikor szeretnék menni dolgozni, mire én azt feleltem, hogy szeptember végén. Nem mintha jól éreztem volna magam, de reménykedtem benne, hogy addigra csak jól leszek.
Igaz az is lényeges volt, hogy magamban előre felkészültem, hogy mit is mondjak el, mi lehet lényeges az orvos számára ahhoz, hogy megfelelően kezelni tudjon. Először a zárt részlegre kerültem, ahol 3 napig infúziókat kaptam a gyógyszerek mellett. Az első dolgom az volt, hogy bemutatkoztam a szobatársaimnak; az évek során megtapasztaltam, hogy a közvetlen betegtársakkal való jó kapcsolat kedvezően hat a depresszióra. Így is volt; én ugyan nem igen panaszkodtam nekik, bár ők se, hanem inkább segíteni próbáltunk egymáson, illetve próbáltam azon, aki erre betegsége súlyosságánál fogva nem volt képes. Két napig voltam csak hálóingben, aztán szabadidőruhát vettem fel napközben. A korábbiakban tapasztaltak szerint ez is az ember közérzetét javítja, csökkenti a beteg-érzet állapotot. Gondosan ügyeltem a tisztálkodásra, mert igaz a közmondás: "Tisztaság fél egészség. " ( A korábbi években a másik kórházban hajlamos voltam e tekintetben elhagyni magam. ) Megpróbáltam tv-t nézni; ez eleinte nem nagyon ment, nem erőltettem, de igyekeztem minél többet ezáltal is felfogni a külvilágból.